Nők a hidász szakmában
Nők a hidász szakmában – több mint egy munka, egy különleges hivatás
A hidászat ma még mindig jellemzően férfiak által dominált szakma, de egyre több nő választja ezt az utat. Annával arról beszélgettünk, hogyan találtunk rá erre a pályára, milyen tapasztalataink vannak női mérnökként, és miért lehetetlen már úgy nyaralni, hogy közben ne vizsgáljunk meg legalább egy hidat.
Hogyan lesz valakiből hidász?
Kati: Kezdjük az elején. Miért pont ezt a pályát választottad?
Anna:Őszintén? Megálmodtam.
Kati: Erre azért nem számítottam.
Anna: Pedig tényleg így volt. Pályaválasztás előtt álltam, és fogalmam sem volt, mit szeretnék csinálni. Aztán jött egy álom, ami valahogy ebbe az irányba terelt. Tíz évvel és két mérnöki diplomával később azt mondom, hogy érdemes volt hallgatni rá.
Kati: Az én történetem ennél sokkal földhözragadtabb. Mindigis kicsitt fiús voltam. A pályaválasztás küszöbén rájöttem hogy vonz az építőmérnöki szakma, különösen az infrastruktúra-fejlesztés. Amikor szakosodni kellett, ebbe az irányba mentem tovább, aztán a sors úgy alakította, hogy végül a hidak világában kötöttem ki.
Érdekes módon egyikünk sem az a klasszikus „gyerekkora óta mérnöknek készülő” típus volt.
Anna: Én például sokkal többet Barbie-ztam, mint műszaki játékokkal játszottam.
Kati: Ezzel nem vagy egyedül. Én szerettem a matematikát és a fizikát, de a humán tárgyakat is. Középiskolában még próbálkoztam is egy kis kitérővel a humán irányba, nagy bánatára a matematika- és fizikatanáraimnak.Aztán rájöttem, hogy nem az az én utam.
Anna: Nálam pont a tanáraim voltak azok, akik megszerettették velem a műszaki gondolkodást. Olyan lelkesedéssel tanítottak, hogy egyszerűen ragadós volt.
Mennyire férfias még mindig a szakma?
A beszélgetés hamar arra terelődött, amivel valószínűleg minden női mérnök találkozik előbb-utóbb.
Kati: Te hogy látod, mennyire férfias még ma is a hidászat?
Anna: Eléggéannak mondanám. A saját tapasztalataim alapján a szakmában még mindig körülbelül kilencven százalék a férfiak aránya.
Kati: Én is úgy érzem, hogy kisebbségben vagyunk, bár az utóbbi néhány évben egyre több női kollégával találkozom. Amikor én kezdtem, a főnökségen egyedül voltam női mérnökként. Most már több női kollégám van, és a gyakornokok között is megjelentek a lányok.
Abban viszont mindketten egyetértettünk, hogy a helyzet lassan, de jó irányba változik.
Anna: Nekem a munkahelyemen kizárólag pozitív tapasztalataim vannak. Ha csak a fogadtatáson múlna, szerintem sokkal többen választanák ezt a pályát.
Kati: A legtöbb kollégától én is támogatást kapok, de azért még előfordulnak érdekes helyzetek. Volt már olyan, hogyfeletteseim aszakmai véleményemet csak akkor fogadták el teljes mértékben, amikor egy férfi kolléga is megerősítette ugyanazt.Emellett azt is megfigyeltem, hogy egy nővel szemben gyakrabban és könnyebben vállalnak konfrontációt, mint egy férfival.
Anna: Ismerős érzés.
Kati: Vagy amikor egy helyszíni bejáráson hiába én vezetem a megbeszélést, a jelenlévők mégis inkább a velem érkező férfi kollégához beszélnek. Ma már van egy bevált taktikánk: ha nem szükséges, csak én szállok ki az autóból.
Mindketten nevetünk, de a helyzet sok női mérnök számára valószínűleg ismerős.
Bizonyítani kell?
Kati: Érezted valaha, hogy többet kell bizonyítanod?
Anna: Az egyetemen voltak nehezebb időszakok. Néha elgondolkodtam rajta, hogy megszerzem ugyan a diplomát, de végül nem a szakmában fogok dolgozni.
A fordulatot számára a kötelező szakmai gyakorlat hozta meg.
Anna: Olyan csapatba kerültem, ahol rendkívül segítőkészek és befogadóak voltak. Akkor jöttem rá, hogy ezt szeretném csinálni. Az egyetem után vissza is mentem ugyanoda dolgozni, és azóta is ott vagyok.
Kati: Én őszintén azt mondanám, hogy igen, folyamatosan. Nőként az ember önkéntelenül is úgy érzi, hogy egy kicsit többet kell letennie az asztalra.
Iroda vagy terep?
Ebben a kérdésben meglepően gyorsan közös nevezőre jutottunk.
Kati: Egyértelműen terep.
Anna: Sejtettem.
Kati: Kint az ember ezerszer többet lát. Jó érzés látni, ahogy egy elképzelésből vagy tervből valóság lesz.
Anna: Én is nagyon szeretek terepen dolgozni. Bár amikor szakad az eső vagy esik a hó, akkor az iroda hirtelen sokkal vonzóbbnak tűnik.
Történetek a helyszínről
A hidász szakma egyik legjobb része, hogy szinte mindenki tud mesélni néhány emlékezetes történetet.
Anna: Nekem az első önálló éjszakai munkám jut eszembe. Előtte nagyon izgultam, mert egyedül képviseltem a szakterületemet. Tudtam, hogy ha bármi probléma adódik, nekem kell megoldani. Végül minden rendben ment, de az élmény a mai napig megmaradt.
Aztán hozzáteszi azt is, amit valószínűleg minden hidász megért.
Anna: Egy hídvizsgálat során olyan helyekre lehet eljutni, ahová a legtöbb ember soha. Ezt a mai napig különlegesnek érzem.
Kati: Nekem egy egészen más történet jut eszembe. Egy rutin hídvizsgálatra mentem ki, amikormozgást észleltema híd alatt. Kiderült, hogy beköltözött oda valaki. Nem erre számítottam azon a napon.
Szakmai szempontból viszont egy másik projekt hagyott bennem mély nyomot.
Kati: Az egyik legemlékezetesebb élményem az M6-os autópálya nyomvonalát keresztező új vasúti híd építése volt. Korábban főként felújítási munkáink voltak, ezért különleges volt egy teljesen új műtárgy létrejöttét végigkövetni. Bár nem tudtam annyira részt venni benne, mint szerettem volna, mégis meghatározó élmény maradt.
És a vicces történetek?
A hidász szakmáról sokan azt gondolják, hogy komoly számításokból, helyszíni bejárásokból és műszaki dokumentációkból áll. Ez persze igaz, de azért a humor sem hiányzik a mindennapokból.
Kati: Ha viccesvagy inkább csak aranyostörténetet kellene mondanom, valamiért mindig ugyanaz jut eszembe. Amikor megállok az út szélén és felveszem a sárga láthatósági mellényt, az autósok hirtelen elkezdenek lassítani. Látni rajtuk, hogy próbálják kitalálni, van-e traffipax az autóban.
Anna: Ezt teljesen el tudom képzelni.
Kati: Néha már előre mosolygok rajta. Pedig én csak egy hídvizsgálatra készülök.
Anna: Nekem egyetlen konkrét történetet nehéz lenne kiemelni. A helyszíni munkák általában jó hangulatban telnek. Nálunk a kollégák között folyamatos az adok-kapok, mindig van valaki, aki beszól valamit vagy elsüt egy rossz viccet.
Kati: A legjobb sztorik általában így születnek.
Anna: Pontosan. És jellemzően azok, amelyeken a legtöbbet nevetünk, nem feltétlenül nyomtatásba valók.
Kati: Ezt szerintem minden mérnök érti.
A beszélgetés ezen a ponton már inkább hasonlított egy kávé melletti szakmai eszmecserére, mint egy interjúra. Talán azért, mert a hidászat – minden műszaki precizitása mellett – végső soron emberekről is szól. Emberekről, akik néha hajnalban indulnak helyszínre, néha éjszaka dolgoznak, néha váratlan helyzetekbe keverednek, és közben rengeteg közös történetet gyűjtenek.
Szakmai ártalom
Kati: El tudsz menni nyaralni úgy, hogy ne nézegesd a hidakat?
Anna: Nem.
Kati: Köszönöm, ugyanezt akartam mondani.
Anna: A családom és a barátaim már megszokták, hogy előbb-utóbb biztosan lesz egy spontán hídvizsgálat.
Kati: Nálam ugyanez. Ráadásul már nem is tudok laikusként nézni egy hídra. Automatikusan a szerkezetet, a részleteket és a hibákat figyelem.
És mi az, amitől azonnal kiráz a hideg?
Kati: Nekem egy mondat. „Ez a híd ötven éve itt áll, biztosan kibír még ötvenet.”
Anna: Nálam a nem összehangolt dokumentációs rendszerek. Amikor ugyanazt az adatot nyolc különböző helyre kell beírni, az már komolyan próbára teszi a türelmemet.
Mit üzenünk a következő generációnak?
A beszélgetés végén visszatértünk ahhoz a kérdéshez, amellyel talán kezdenünk kellett volna.
Mit mondanánk egy lánynak, aki ma műszaki pályára készül?
Anna: Csináld. Ne azért dönts valami mellett vagy ellen, mert nő vagy, hanem azért, mert érdekel.
Kati: Nem mindig könnyű pálya, de megéri. Egyre több nő érkezik a szakmába, és ez nagyon jó irány. A legfontosabb, hogy mindenki megtalálja a saját helyét benne.
Abban pedig mindketten biztosak vagyunk, hogy a hidak jövőjét nem az határozza meg, hogy ki férfi és ki nő. Hanem az, hogy ki mennyire kíváncsi, kitartó és elhivatott abban, amit csinál.
A beszélgetés során Minnics Anna, a Dombóvári Pályafenntartási Főnökség hidász szakaszmérnöke és jómagam Bogos Katalin, a Pécsi Pályafenntartási Főnökség hidász szakaszmérnöke osztottuk meg a tapasztalatainkat és véleményünket a nők helyzetéről a hidász szakmában.
